Kedvenc Óvári-Emlék:

Mivel a fölsőfokú tanulmányaimon kívül is több évet töltöttem el Óváron, óhatatlanul nehéz a sok szép és egyre szépülő emlék közül csak egyet kiemelni, de legyen akkor egy nem mindennapi történet:

Negyedéves korunkban az egyik tanítási nap végeztével, 3-4 évfolyamtárasammal, s megerősítve még két dalárda alapítóval elballagtunk egy rövidéletű kocsmahivatalba összetartás, énektanulás és egyéb hasznos időtöltés céljából, amely magában foglalta az aktuális foci elemzését, a korabeli politikai történések és az aznapi tanulmányok átismétlését éppen úgy, ahogy a langyos szóda keverését hideg borral. Szóval barátkoztunk, ami hamarosan jókedvű és izmos nótázásba öltött testet.

A borozóban nem egyedüliek voltunk, hanem az akkor oly jellemző bevásárló-turista osztrák nagypapák egyik osztaga éppen ott sörözött, rossz labanc szokás szerint. Barátságunk jeléül, kicsit akadozó módon, de lelkesen beszélgetésbe elegyedünk velük. Megegyeztünk abban, hogy mindkét csapat megpróbál németül beszélni a másikhoz, de ez a mi részünkről azért volt nehezített, mert mi mindannyian idegen nyelvként próbáltuk elsajátítani ezt, ellentétben az osztrák különítmény, aki alanyi jogon hozhatta volna a tudást, de valami fület bántó, burgenlandi tájszólásban nyomták a szöveget, nem véve tudomást az ezáltal okozott fájdalomról, valamint a nyelvi merényletről, amit a Hochdeutsch sérelmére követtek el. Beszélgetésünk fonalát és lendületét mindez nem zökkentette ki jelentősen – bár fülelni azért erősen kellett a burgenländisch miatt – csak a téma erősen korlátozódott a sportra, lévén nekünk akkoriban még ismeretlen volt az izületi fájdalom, a nagypapák csapata ellenben nem látogatta kötelező jelleggel a Talajtan előadásokat. Ma már tudom, hogy egyszerre egyik is elegendő!

Ott tartottunk a mesében, hogy a délutánba alaposan belehúztunk és nem az alkohol hatására emelkedett a nyelvtudásunk szintje, hanem tényleg beszéltünk viszonylag elfogadhatótan és viszonylag folyékonyan. Meghívtuk egymást oda-vissza néhány pohárra, kitárgyaltuk az akkori szárnyaló osztrák focit és női kézilabdát, valamint kölcsönösen biztosítottuk egymást a megnemtámadási egyezmény érvényben tartásáról. Ezt követően ők visszavonulót fújtak, mi pedig hősiesen kitartottunk és átbeszéltük a történéseket.

Ekkor jött oda hozzám a kocsmai beszélgetést végig asszisztáló, néha-néha még a szomszéd asztaltól bele is szóló ismerősöm és közölte: meghallgatta a társalgást és úgy értékeli, megfelel a nyelvtudásom egy olyan munkakör betöltésére, amibe fiatal mezőgazdát (még nem voltam diplomás) keres egy cég rajta keresztül. A jövő héten kezdhetek is.

Meglepődtem ezen az ajánlaton – hisz akkor a Big Brother még csak az olvasott rétegnek volt ismerős, de elfogadtam. Így történt, hogy az első önerőből megszerezett munkahelyem fölvételi helyszíne egy kocsma volt, a személyzetis pedig egy velünk együtt fogyasztó. A sors úgy hozta, hogy (tanulás mellett) néhány hónapot dolgoztam csupán ezen a helyen, de roppant alkalmas volt arra, hogy megerősítse a hitemet magamban, ráébresszen arra, hogy ha valamit jól csinálunk, annak tudatában kell lenni és tovább haladni azon az úton, ha pedig valami rosszul történik, akkor ezt kell észrevenni és változtatni rajta. Vagy váltani…..

Honnan fújt Óvárra a szél és merre vitt tovább?

Vajdasági születésű vagyok, ezen belül is a Torontál vármegyéhez tartozó Kikindán (lánykori neve Nagykikinda) tettem meg az első lépéseket. Középiskolában matematikai segédkutató képesítést szereztem amivel párhuzamosan vízipólóztam a legfölső osztályban, abban az időben, amikor a Jugó vízilabda volt az aktuális olimpiai, világ- és európabajnok, sőt még a klubcsapatok terén is erősen állt. Átlagos játékosnak számítottam, válogatott közeli, de inkább ez alatti teljesítménnyel. Óvárra az Újvidéki Tudományegyetemről kerültem át, miután a legújabbkori balkáni háború lángba borította az országot.

Végzést követően erős szélcsend állt be, mert nem fújt el engem semerre sem, hanem még néhány évre Óvár maradt az otthonom. Ezt követően néhány költözéssel Domaszéken, Szegeden, Besenyszögön keresztül Tiszakécskére vezetett az utam. Közben Szolnokon dolgoztam 19 évet, jelenleg pedig Óváron.

Haza többhelyre járok, mert otthon érzem magam Magyarországon, szinte minden helyen, s mivel nem szeretem magam korlátok közé szorítani, ezért elmondhatom ugyanezt a határon túli települések nagy számáról is.

Szakmai karrier fontosabb állomásai:

• egyetemi tanársegéd,
• kiskereskedelmi tevékenység mezőgazdasági termékekkel egy non-stop üzletben (hihetetlen, de volt egy ilyen bolt Magyarországon),
• fejlesztőmérnök és kísérleti állomás vezető a Dow AgroSciencesnél majdnem két évtizedig,
• visszatérés az Alma Materhoz oktató/kutató pozícióba.

Szakmai sikerek:

• Édesapámmal évtizedeken keresztül pozitív eredményt értünk el folyamatosan egy olyan növénytermesztési rendszerben, ahol mindent bérmunkában végeztettünk el
• Vezető fejlesztőmérnökként befolyásolhattam a növényvédelem fejlődésének irányát
• Jelenleg is vannak a piacon elérhető, meghatározó termékek, amelyek ötlete és kidolgozása a nevemhez fűződik, hogy csak a jelenleg legfontosabbat említsem: a parlagfű teljeskörű eltüntetése bármelyik napraforgó-típusból szinte bármikor az én munkám és nagyon büszke merek rá lenni,
• A tanáraim által fölébresztett kíváncsiság és folyton megoldást kereső belső motiváció meglétére szintén jelentős sikerként tekintek és remélem, hogy még sokáig elkísérnek utamon.

Tervek, vágyak, lehetőségek a jövőt illetően:

Rövid és középtávú elképzelésemben a mindenkori hallgatók úgy szerepelnek, akik alapos növényvédelmi ismeretekkel megpatkolva, nyitottsággal és érdeklődéssel az új iránt a szakma jeles képviselőivé váljanak már az oklevél megszerzését követő rövid időn belül.

Terveimben szerepel egy jelenleg ismeretlen, legalább is piacon nem elérhető növényvédelem megteremtése. Tudom erről, hogy ez a tervem hangzatos és nagyképűnek is hangzó, de ha csupán az alapokat sikerül a kollégákkal leraknunk és kidolgoznunk, már nem kezdtünk bele hiába, s így talán még teret is adnánk az utánunk következő kutató generációnak a rátermettségük bizonyítására, mert nagyon sokukban látni azt, hogy tud, akar és tud akarni. Márpedig úgy néz ki jelenleg, hogy belekezdünk, mert az innováció nem pénzzel kezdődik, hanem új ötlettel. S nekünk kérem, vannak ilyen ötleteink (és hogy megfeleljünk a másik kritériumnak is: szűkén vagyunk pénzzel J).

Magánélet:

Ebben az esetben talán azt kellene mondjam, hogy visszaeső vagyok, többszörösen „Óvári” visszaeső. Először is, mert négy gyermekem született az évek során. Másodszor, mert ők nem egy kapcsolatból születtek, mondhatnám nem egy „alomból”, hanem két édesanyától, súlyosbítva azzal, hogy mindkét hölgy Óvári Gazdász és még hallgató korunkban ismerkedtünk meg (itt azonnal el kell mondani azt a szakállas viccet, mely szerint az újra-házasodás élő bizonyítéka az optimizmus győzelmének a tapasztalat fölött J). S ekkor még egy lapáttal ráteszek a visszaesésre azzal, hogy egyik gyermekem keresztszülei is Óvári Gazdászként kerültek be az életembe, s foglalnak el azóta is jelentős helyet a szívemben.

Mondhatnám, erős láncokkal fűztem magam Óvárhoz és magamhoz Óvárt!